Nagy kihívás nekem ez a közös "könyvírásosdi", mert bár szóban néha le se lehet lőni ha belelendülök, de írásban talán általános iskolában a fogalmazás dolgozat volt az utolsó, amit kiadtam a kezeim közül. Most mégis úgy érzem, hogy belevágok és egy pár sor erejéig megpróbálok kreatív lenni, a magam módján. 

Eddigi életem a saját szemszögemből nézve nem volt túl izgalmas, így 42 évesen visszatekintve inkább szomorú mint vidám, amiért azt hiszem nem csak másra kell mutogatnom, itt az ideje felvállalnom és még talán nem késő, hogy olyanná formáljam, amilyenről mindig is álmodtam. Első emlékeim az oviba visznek vissza, sajnos inkább rossz emlékek közé. Sose szerettem oda járni. Féltem mindentől, még a saját csoporttársaimtól is, és ugye a gyerekek nem szeretik azt aki más, hamar észreveszik kit lehet kicsit megkínozni - ha ez a szó jó rá. Barátom nem volt, az óvó nénik nem szerettek, mert csak a gond volt velem, külön ücsörögtem legtöbbször egy sarokban várva anyukámat, hogy mentsen végre ki onnan. Volt, hogy még az ebédet is a kötényem zsebében vittem haza, mert nem mertem megmondani, hogy nem szeretem. Az általános iskolás éveim sem teltek vidámabban, ott is a magányos gyáva nyuszi szerepe jutott rám, többet voltam beteg, mint egészséges, ma már tudom, addig se kellett a társaim között lenni. Nem voltam jó tanuló, nem tűntem ki semmiben, emiatt mindig egy szürke kisegérnek éreztem magamat, s mivel én ezt sugároztam ki magamból, valószínűleg ezért nem érdekeltem senkit. Sajnos apámnak sosem voltam elég szép, elég jó, elég szerethető, ez rányomta a bélyegét az önértékelésemre.

Szakiskolába kerülve kezdtem megtalálni magamat, bár akkor meg hirtelen valószínűleg túl nagy fordulatot tettem, csavarogtam, cigizni kezdtem, barátnők, bulik, nagykanállal kezdtem falni az életet, azt hittem ez okoz majd örömet, de rá kellett jönnöm ideig-óráig kielégítette a kíváncsiságomat ez a világ, aztán rájöttem, nem ezt kerestem. Szüleimnek sajnos sose volt jó a házasságuk, apám ivott, egész gyerekkorom meneküléssel, veszekedések közt, félelemben telt el. 21 évesen belemenekültem egy házasságba, sajnos nagyon elhamarkodottan. Bár meg a gyermekeim miatt sose bántam, mert a két fiam életem értelme csodája. Sajnos az évek hamar elrepültek, míg picik voltak fel sem tűnt mennyire nem illünk össze, mennyire nem vagyok boldog. Ma már nagyok, 14 és 17 évesek és rá kellett jönnöm, folytattam anyukámtól látott mintát, és egy pokol a házasságom. Sajnos jelen pillanatban munkanélküli vagyok, de amint találok rendes munkát, amiből meg tudok élni a két fiammal, rögtön kilépek ebből a méltatlan helyzetből, tartozom ennyivel magamnak és a gyerekeimnek is...Egy éve találtam egy igaz barátnőt, aki mellett megtanultam szeretni és elfogadni magamat... rájöttem, hogy én is vagyok annyira szerethető, mint akárki más, és ez a felismerés más emberré tett. Szeretnék és merek is élni, ki merek állni önmagamért, a vágyaimért. Hiszem, hogy még csak most kezdődik az igazi életem!

Azt hiszem ez a kis visszagondolás tökéletes lezárása volt eddigi életemnek, számot vetettem, mit rontottam el, mit szeretnék a jövőben másképp csinálni. Belefogtam egy életmódváltásba. Szeretnék végre 16 év bujkálós, nem szeretek tükörbe nézni korszak után végre lefogyni és elfogadni magamat. Ehhez a kezdeti löketet egy fotósorozat adta meg amit legkedvesebb barátnőm készített rólam, és amin megláttam végre, hogy nem is vagyok olyan rettenetesen csúnya mint hittem. Az elmúlt egy év alatt sikerült 16 kg-tól megszabadulnom, és ez elég erőt ad ahhoz, hogy higgyem a maradék 15-20 kg is lemegy. Nem kapkodom el, adok magamnak időt a változásra,hogy kívül-belül megújulhassak. Átreformáltuk az étkezésemet és beépítettük a mindennapjaimba a rendszeres mozgást is. Még csak néhány napja csinálom, de már most érzem hatását, sokkal vidámabb kiegyensúlyozottabb vagyok, Tele vagyok tervekkel és most először érzem azt, hogy igen 42 évesen sem áll meg a világ, nem vagyok öreg, mint hittem és várhat még rám boldog jövő.